Rohamosan közeledett Polett harmincadik születésnapja, és ezzel együtt vészesen nőtt a gyomrában a görcsös fájdalom is. Harminc évesen az ember már nem a párkereséssel szeretné tölteni az idejét, neki mégis ez volt még a soron következő életcélja. Tudta jól, hogy a kortársai között legtöbben elégedettek voltak hasonló helyzetükkel, de Polettet nagyon mélyről jövő vágy hajtotta, hogy végre megtalálja azt a férfit, akivel családot alapíthat és megöregedhet.
Huszonhat éves volt, amikor elkezdte befészkelni magát a fejébe a baljós gondolat. Kedves és csinos, sőt, kifejezetten attraktív lánynak gondolta magát. Könnyedén teremtett kapcsolatot mindenkivel. Figyelmes volt mások problémája iránt, így mindig volt pár kedves szava a kollégáihoz, barátaihoz. Mégsem tartottak a kapcsolatai tovább fél évnél, és ebből is csak három volt. Már az is megfordult a fejében, hogy el van átkozva. Minden esetre, ahogy átlépte a huszonötöt és meglátta közeledni a harmincas éveit, megjelent egy aprócska görcs a gyomrában. Akkor még nem volt nagyobb egy borsószemnél, de a hónapok és az évek múlásával ez egyre csak növekedett. Most, hogy a harmincadik születésnapja itt volt a küszöbön, úgy érezte, már egy dinnye méretével vetekszik az a súlyos fájdalom, amit az aggódás növesztett benne.
Egy héttel a nagy nap előtt erőt vett magán és úgy döntött számba veszi addigi élete örömeit és bánatait, hogy lássa, hogyan áll a mérleg. Felült az ablakpárkányra, kibámult az utcán totyogó és csipegető galambokra, majd elkezdett jegyzetelni. Néha letekintett ihletért az utcára, majd lelkiismeretesen folytatta a felsorolást. Felkerült a pozitív oldalra a születése, a családja, a barátai és számtalan tanára, kollégája. Eseményeket is felidézett szép számmal: az osztrák biciklitúrát, az evezést a Tiszán, a lelkigyakorlatokat és a nyári táncos mulatságokat. Az igazság kedvéért leírta a kedvenc könyveit, filmjeit, virágait, ételeit és azokat a kedves helyeket, ahol valaha járt. A Duna partját, a Sas-hegyet, a szemesi nyaralót és a Apci-tavat.
Hirtelen úgy érezte a lány, hogy másnapig tudná sorolni a jó dolgokat. El is szégyellte magát amiatt a dinnye nagyságú görcs miatt, ami benne növekedett. Lehet, hogy az élet nagy rendezője neki nem szánt társat, cserébe ennyi örömmel szeretné kárpótolni? De akkor miért van benne az az olthatatlan vágy, hogy feleség és anya legyen? Pár percig elmerengett ezen, majd a másik oszlopra szegezte a tekintetét. Maga is meglepődött, mennyire kevés negatív dolog jut eszébe, és azok nagy része is jelentéktelennek tűnt. Egy lekésett színdarab, az elhunyt nagymamája, a kiszáradt leandere, amit még Olaszországból hozott, a sértődős kollégája. Ilyesmik jutottak eszébe, no meg az a nagy fájdalom, ami belülről nyomta, égette és szúrta.
Igyekezett egy szóval megragadni, hogy mi is fáj neki ebben leginkább. A magány? Nem, igazából nem volt magányos. A párkapcsolat? Nem, ennél többre vágyott, nem csupán egy kapcsolatra, hanem egy férjre. Akkor talán írhatná azt, hogy nincs férje. De ez sem volt pontos, mert jelen pillanatban azzal is elégedett lett volna, ha a leendő férje még csak a barátja és udvarol neki. Talán az öregedés a legfájóbb az egészben? Ezen majdnem elnevette magát, hiszen harminc évesen aligha nevezhette magát öregnek, de kétségtelenül teltek az évei és nem lett fiatalabb. Végül megtalálta a keresett szót: igazságtalanság. Ez fájt neki a legjobban, ez szúrta és égette belülről. Igazságtalannak tartotta, hogy nincs hosszú távú kapcsolata, amiből házasság lehet, ugyanakkor olthatatlan vágyat érzett ezután. Legalább ne vágyott volna rá, de így még jobban fájt az öregedés és az egyedüllét.
