Novellák

A megtört szív hálája

A férfi minden nap beállt a sorba, hátha aznap szerencséje lesz és elcsíp egy tisztességes napi munkát. Többnyire ugyanazok álltak a sorban minden nap, de a fiatalabbak és a képzettebbek gyorsan találtak hosszabb távú megbízásokat is, így ők hamar kikoptak.

Az idősödő ötvenes férfinak nem volt semmilyen végzettsége, bár tapasztalata annál több. Dolgozott már vágóhídon, vízszerelő mellett, volt postás és rakodómunkás is. Fiatalon újságot hordott, segédkezett zöldségesként és egyszer egy virágboltban is. Mostanra azonban már mindenhez kellett egy papír, ami igazolta, hogy ért ahhoz, amit csinál és egy jogosítvány sem lett volna hátrány. Így maradtak a napi munkák, napi fizetséggel. Szerény félszegséggel várakozott, amíg az előtte állók munkához nem jutottak, vagy türelmetlen, rendbontó magaviseletük miatt el nem küldte őket a biztonsági őr.

A pultnál egy molett vörös hajú szociális munkás állt és vette fel az adatokat. Minden reggel ugyanolyan vidáman és mosolyogva köszöntötte az embereket. Legtöbbüket már névről ismerte, de soha nem tette szóvá, hogy jobban is iparkodhatnának, hogy ne kelljen minden nap odajárniuk. A férfit is kedvesen köszöntötte és már el is indította a lekérdezést a számítógépén, hogy milyen munkára tudná aznap kirendelni.

-Van egy építkezés a közelben, ahol keresnek embert. Ma a villanyt kötik be és keresnek valakit, aki kapcsolgatja a lámpákat, hogy ne kelljen a szerelőnek mindig lemászni a létráról. Megfelelne?

-Természetesen. Mennyit fizetnek?

-Nem sokat, de bőséges koszt jár és nem nehéz a feladat.

-Ennél többre is képes lennék.

-Tudom, de most mást nem találok, amihez nem kell végzettség.

-Akkor megteszi. Hova kell mennem?

A csinos hölgy adott egy cédulát a címről, majd tárcsázta a megbízót és lejelentette, hogy egy munkás hamarosan érkezik. A férfi kisétált a szociális ellátó intézetéből és a megadott cím felé vette az irányt. Jól ismerte a környéket, nem volt szüksége eligazításra. Hamar meg is érkezett az építkezéshez. A bejáratnál elmondta mi járatban van és máris hívták a villanyszerelőt.

A munka tényleg nem volt nehéz. A férfinak adtak egy szerszámos táskát, amiben néhány fázisceruza és szigetelő szalag volt, bár nem tűnt valószínűnek, hogy szüksége lesz rájuk. Felvette a munkavédelmi sisakot és a szerelő nyomában elindult az emeletre. Egyik lábáról a másikra állva, lehajtott fejjel ált és várta, hogy utasítást adjon a létra tetején matató szakember. Néha ujjaival babrálni kezdte a fázisceruza kikandikáló végét és tovább várt. Szomorkás tekintetében ott ült egész életének fájdalma. Régen még volt valaki, de legalább annak érezte magát. A zöldségesnél egész nap pakolhatta a zsákokat és rekeszeket, a vágóhídon állandóan terelte az állatokat. Amikor újságot hordott meg sem állt, amíg nem végzett. Mostanra azonban már csak alibimunkái voltak. Többnyire úgy kapott fizetséget, hogy alig tett keresztbe két fűszálat. Sok keményen dolgozó ember irigyelte volna, de ő nem volt elégedett. Ő csak annyit érzett, hogy már haszontalan és értelmetlen az élete. Néha az öngyilkosság is megfordult a fejében, de a vidám hölgy az ellátóban mindig lebeszélte róla. Amikor ugyanis nem talált neki munkát, mindig marasztalta a férfit, hogy legalább picit beszélgessenek, amikor lement a sor. A férfi maradt, mert koldulni úgysem tudott volna az utcán, így ráért. Ő keveset beszélt, de a szociális hölgy annál többet. Egész lényéből áradt a vidámság és bár ő sem keresett valami jól, szerette a munkáját, sütött róla, hogy elégedett az életével.

Mire lement a nap, a lakóház összes lámpája hibátlanul világított. A férfi kifogástalanul nyomkodta a kapcsolókat és néha a szerelő szerszámait is cipelhette. Más talán megsértődött volna ezen a feladaton, de ő készségesen ajánlkozott, hogy tehessen még valamit. Fáradtan tért vissza kicsiny szobájába, amit a munkásszállón bérelt. Azt is a vörös hölgy intézte neki. Hálatelt szívvel gondolt az ő jótevőjére. Tudta, hogy nem minden szociális munkás ilyen kedves és figyelmes. Meg is értette, hiszen nagyon fárasztó a munkájuk, és nem mindenki olyan nyugodt természetű, mint ő. De ettől még hálásabb lett, hogy ilyen kedves segítője van. Remélte, hogy egyszer majd kitüntetik a kedvessége és vidámsága miatt.

Aznap ezzel is álmodott a férfi: egy gyönyörű színházteremben volt. A színpadon pedig a vörös hölgy állt. A nézőtérről taps zúgott, a férfi pedig boldogan kapcsolgatta a lámpákat, melyek megvilágították az ő jótevőjét, akit méltó kitüntetésben részesített a város. Ott az álmában ő volt a legbüszkébb, amiért ilyen fontos feladatot kapott és ő kapcsolhatta fel a reflektorokat.