Egy ideje feltűnt hosszú, kellemes sétáim alatt, hogy a patak partján egy kidöntött fa tönkjén rendszeresen üldögél egy lány. Nem csinál semmit. Nincs a fülében fülhallgató, a kezében se telefon se könyv. Csak ül és ül.
Rendszeresen elképzelem, hogy vár valakit, aki azután érkezik, miután én már tovább sétáltam, vagy egy különleges szitakötőt figyel, esetleg egy lepkét. De valószínűbb, hogy egy férfit vár. Mondjuk egy izmos, szőke szépfiút, akit mindenki meg akar szerezni, de ő ennek a lánynak adta a szívét. Titokban találkoznak a patak partján, hogy a barátaik ne irigykedjenek. Az is lehet, hogy egy idősebb férfit vár és azért titkolóznak, mert nem szeretné, ha róluk pletykálnának, hiszen tudjuk milyenek az emberek. Persze én nem, én megérteném. Megnyugtató lehet egy idősebb, odaadó, tapasztalt férfi karjaiban pihenni a patak partján.
Néha inkább azt képzelni, hogy a lány botanikus és igazából azért találkoznak a víz partján, mert így meg tudja figyelni a sokszínű élővilágot. A lepkéket, szitakötőket, halakat, kacsákat, pókokat és hangyákat. A helyében nekem a szitakötő lenne a kedvencem, vagy az acsa, mert azt kevesebben szeretik, mivel nem olyan fényes. Közben eszembe jut, hogy ez a lány még nagyon fiatal, nem is biztos, hogy elvégezete már az egyetemet. Bizonyára még csak tanul a vízparti élővilágról és most tapasztalatot gyűjt.
Mire hazaérek már az egész életét kitalálom a lánynak. Mindig változtatok egy-egy részleten, hogy ne legyen unalmas a gondolatjáték. Ki tudja, talán valami úgy is van, ahogy én képzelem, de ha nem, akkor sem fogom megtudni. A némán üldögélő lány titka örökre titok marad, ha nem állok meg beszélgetni vele.
Egy nap aztán nem volt ott a lány, sőt soha többet nem láttam. Csak hetekkel később tudtam meg egy szomszédtól, hogy elköltözött. A szüleihez ment a városba, ahol könnyebben tudott boldogulni, több volt a munkalehetőség a vakok számára. Liza vak volt és azért járt a partra, hogy hallgassa a víz csobogását, a fák susogását, és örökre az emlékeibe vésse, mire a városba költözik.
Szertefoszlottak az elképzeléseim, de már nem bánom. Újakat szövök helyettük a vak Lizáról, aki a városban dolgozik egy telefonközpontban és két hívás között a patak csobogását és az én távoli halk lépteim neszét idézi fel.
