Remegő kézzel tartom össze azt a világot, amiben eddig csak lubickoltam. Áldás volt. Könnyen jött. Igazából nem. Ki kellett böjtölni, de aztán rám tört és elárasztott. Özönvízként érkezett a megtisztító, felszabadító kegyelem. Most mégis zokogva tartom tenyeremben, mint holmi kivételesen drága és törékeny karácsonyi gömbdíszt. Saját arcom tükröződik benne, ahogy könnyes szemmel búcsúzom az óévtől.
Remegő szívvel tartom össze azt a világot, ami megszületni készül az újévben. Épp leveti tavalyi kígyóbőrét, tágul, teret kér magának, hogy újjászületve valami más legyen. Ez is ő, de mégsem ugyanaz. Pedig nekem a régi a biztos, az ismer. Még ha néha le is dob a hátáról, mégis ő adja a biztonság illúzióját. Hát összetartom a múltat. Nem lapozok a naptárban. Nem engedek. Porba sújtva, vérző ajakkal, vesztésre állva is összetartom a világot, amit ismerek.
Remegő lélekkel tartom össze azt a világot, ami én vagyok. Ötvöződik bennem az ó és az új. A múlt és a jelen. Aztán elengedem. Tovább remegek. Kezemből kihull a törékeny élet, aminek amúgy sem én vagyok az ura. Szívemből kitágul a pillanat, hogy percekké, napokká nője ki magát. Csak így lehet szabad bennem a jövő. Csak így áradhat tovább a kegyelem. Remegő lelkem apró mécslángként rebeg.
És akkor odalép hozzám. Nem, hisz ő ott volt eddig is. Ő, aki „a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”. Aki magaslatra állítja, hogy mindenki láthassa fényességét. Ő odalép és tenyerébe veszi remegő kezemet, mely már nem tart semmit a világon. Üresen simul bele a teremtő tenyérbe. Ahogy a remegő szívem is megnyugszik egyetlen érintéstől. Nincs több görcsösség, nincs több ragaszkodás. Engedés van. Áradás.
Tágul a tér.
Születik a hit.
Éled a remény.
Nő a szeretet.
Megnyugodva várom az áldott új évet!
