Remegő szívvel tartom össze azt a világot, ami megszületni készül az újévben. Épp leveti tavalyi kígyóbőrét, tágul, teret kér magának, hogy újjászületve valami más legyen. Ez is ő, de mégsem ugyanaz. Pedig nekem a régi a biztos, az ismer. Még ha néha le is dob a hátáról, mégis ő adja a biztonság illúzióját. Hát összetartom a múltat. Nem lapozok a naptárban. Nem engedek. Porba sújtva, vérző ajakkal, vesztésre állva is összetartom a világot, amit ismerek.

Remegő lélekkel tartom össze azt a világot, ami én vagyok. Ötvöződik bennem az ó és az új. A múlt és a jelen. Aztán elengedem. Tovább remegek. Kezemből kihull a törékeny élet, aminek amúgy sem én vagyok az ura. Szívemből kitágul a pillanat, hogy percekké, napokká nője ki magát. Csak így lehet szabad bennem a jövő. Csak így áradhat tovább a kegyelem. Remegő lelkem apró mécslángként rebeg.

És akkor odalép hozzám. Nem, hisz ő ott volt eddig is. Ő, aki „a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”. Aki magaslatra állítja, hogy mindenki láthassa fényességét. Ő odalép és tenyerébe veszi remegő kezemet, mely már nem tart semmit a világon. Üresen simul bele a teremtő tenyérbe. Ahogy a remegő szívem is megnyugszik egyetlen érintéstől. Nincs több görcsösség, nincs több ragaszkodás. Engedés van. Áradás.
Tágul a tér.
Születik a hit.
Éled a remény.
Nő a szeretet.

Megnyugodva várom az áldott új évet!

(Az írás egy Szóbanforgó kihívásra íródott.)

Ott állt már egy ideje a bőrönd a sarokban. Jelzésként feketéllett. Évekkel ezelőtt készítette oda valaki, előrelátó figyelmességgel, hogy ne feledje senki, egyszer búcsúzunk. Sokáig nem volt útban. Közvetlenül a fogas és a cipőtartó ülőke közé volt betámasztva, mintha ott volna a helye. Néha rázuhant néhány súlyos szövetkabát, vagy ugráltak rajta a gyerekek.

Ki tudja, mikor került bele az első ing, nadrág és zokni, hogy ha indulni kell, mégis legyen azért benne valami, ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. Korábban síléc, hangszertáska, aktatáska, evező, hólapát és hasonló csip-csup dolgok adták át egymásnak a helyet abban a sarokban. A sokszínű világ örömeiről és fáradalmairól árulkodtak. Ahogy a krétapor is, ami finom szemekkel hullt a bőr aktatáskából reggelente, amikor munkába kellett indulni.

Hosszú évek múltán tűnt fel, hogy ott áll a bőrönd, és mintha szép lassan nőtt volna. Egyszercsak nem fért már el a sarokban a cipőspolc mögött. Egyik kerekét szemtelenül kilógatta, hogy figyelmetlenül belerúgjunk, majd fél lábon szökdellve botorkáljunk el a kanapéig. Aztán megtanultuk kikerülni azt a kósza kereket, és megszüntek a balesetek. Ekkor a bőrönd ismét támadásba lendült. Mintha kétszeresére nőtt volna a cipőspolc szorításában és a szövetkabátok árnyékában. Akkor tűnt fel ez, mikor először estünk rajta keresztül, és nyolc napon túl fájlaltuk kék-zöld foltokat. De, ahogy az idő múlt, feledtük a fájdalmaka. Hittük, hogy mindez csak egy gonosz tréfa, félreértés…

Aztán egy nyári napon, amikor eltűnt a szövetkabátok jótékony árnya, kérlelhetetlen feketeséggel állt a sarokban a bőrönd. Dagadt a jókedvvel, tudással, életerővel telitömött hasa. Cipzárja pattanásig feszült,s úgy virított, mint egy eszelős fogsora. Már nem az utazások szép reményét vetítette elő a csendesen várakozó bőrönd. Erőszakosan sürgette az indulást, hiába mondtuk, üvöltöttük és suttogtuk, hogy még nem állunk rá készen.

De Ő készen állt. Csendben megállt az acsarkodó úti poggyász mellett. Karjára hajtott egy mellényt és egy zakót, megsimította a fogason lógó lenge nyári köntösöket, és a szalmakalapot. Majd lassú, de határozott mozdulattal megragadta a börönd fülét, és elindult. A fekete poggyász megszelidült. Kezes bárányként gurult utána megtömve mindennel, amit az élet adott. Kiléptek az ajtón, Ő intett egyett, s csak az arcáról olvastuk le: Indulok haza.