Novellák

Frídom fájtörsz

Ismét egy írás, amit a stílusgyakorlatként alkottam meg. Erre kifejezetten büszke vagyok, mert olyan bírálatot kaptam rá, ami most igazán jól esett. A zárt csoport olvasóitól is azt a visszajelzést kaptam, hogy azt értették meg a szövegből, amit üzenni akartam vele. A szöveg egyébként Janei Gyula Kutyadal című írása kapcsán született.

Én nem tudom, mi a felnőttség, bár volt róla elképzelésem kislányként. Úgy gondoltam, aki nem az oviba vagy az iskolába jár, hanem dolgozni, az felnőtt. Aztán a tízes éveim elején én is beálltam a sorba, nyár volt, így nem jártam iskolába, ellenben dolgozni igen. De annyira már voltam nagy, hogy tudjam, felnőtt azért nem vagyok. Így meggondoltam magam és hallgattam az állambácsira és 18 éves koromra datáltam a felnőttségemet. Elvégre akkor már vehetek alkoholt, szavazhatok és minden tettemet büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kell végrehajtanom.

Én nem tudom, mi a felnőttség, de a nagykorúság még nem az. Hitegettek vele, de a friss érettségimmel és a süldő fejemmel az egyetem padjában minden voltam, csak felnőtt nem. Dolgoztam és tanultam is, szavaztam és vettem alkoholt, de nagy volt rám még az a kabát, amit a nagykorúság adott. Onnan az egyetemi padból úgy tetszett, talán a diploma felnöveszt majd, s utána én is munkába járhatok, mint az igazi nagyok. De csalódtam, mert a szakmámért annyira rajongtam, hogy nem éreztem munkának, csak egy alulfizetett hobbinak, így a felnőttség ismét ugrott egy nagyot.

Én nem tudom, mi a felnőttség, mert harminc évesen úgy érzem, még nem értem el, pedig már két bölcsességfogam is van. Persze, lehet, hogy mind a négy kell a felnőttséghez, azt most még nem tudhatom. Gondoltam egy időben, hogy a felelősség majd felnöveszt. Két gyermekem szuszog a gyerekszobában, de ha betegek, a világon a legtanácstalanabb én vagyok.

Én nem tudom, mi a felnőttség, pedig annyi felnőtt vesz körül. Rájuk van írva, süt az arcukról, tudom, hogy ők már azok, mégsem tudom, miben áll felnőttnek lenni. Nevetséges játszadozó gyermeknek érzem magam az élet nevű játékban, ahol időről időre elbukom. A társasokban legtöbbször a felnőttek nyernek. Lehet, hogy ez a feltétel, s innen tudhatom, hogy ki felnőtt és ki nem? Ha egyszer nyerek a rizikóban, már biztosan tudni fogom.

Én még mindig nem tudom, mi a felnőttség, pedig már az vagyok. Nem tudom, mikor lettem azzá, de az vagyok. Érzem a hátamban, ahogy alvás közben is elfáradok egy rossz matracon. Hordozza a szemüvegem egyre vastagodó lencséje és meghallom a szóhasználatomból. Értem abból, hogy milyen filmek vannak a YouTube előzményeimben. Felnőtt lettem, a zsigereimben tudom, de azt nem, mikor történt ez velem.

Én nem tudom, mi a felnőttség, de egészen biztosan nem az, aminek gyermekként hittem. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy vannak apróbetűs részek az életben, most már tudom. Nem győzöm továbbadni ezt a tudást a fiataloknak, de süket fülekre találok. Várják a nagykorúságot, a jo-ga-i-kat! Ők már nem is akarnak felnőttek lenni, csak nagykorúak.

 

Kép: Pixabay