Az írást stílusgyakorlatként készítettem egy kreatív írási kurzus keretében BOHUMIL HRABAL: Ez itt egy ember című műve kapcsán.
Ez itt egy asszony. Ülök a hintaágyban, talpamat csiklandozza néhány rakoncátlan fűszál, mely délelőtt kitért a fűnyíró éles fogai elől. Állandóan kócos, de azért rendezett hajamat lágyan simogatja a nyári szél. Mikor hátra lendülök, néhány tincs az arcomba hull, de most nem zavar. Élvezem, ahogy sötétszőke hajkoronámat aranysárgára festi a lemenő nap. Pontosabban én így képzelem el, amikor behunyom a szemem. Mindig szebbnek gondolom magam, mint a valóság. Lelki szemeim előtt szinte elevenen izzanak az arany hajszálaim, arcom hibátlanul kisimul, ajkaim kedves mosolyra görbülnek. A fotókról azonban tudom, hogy ilyenkor is pontosan olyan átlagos vagyok, mint máskor. Hosszúkás arcélemet még jobban keskenyítik az egyenes fürtök. Mosolyom pedig elcsigázott, de hősies. Szemeim alatt táskák ülnek, nagyobbak, mint a bőröndök, melyekkel kirepültek szárnyaim alól a fiókáim. Inkább csukva tartom a szemem, hadd éljek még egy kicsit az illúziómban.
Különben is, a kedvenc virágos ruhám van rajtam, ami igazán jól sikerült. Magam varrtam a Burdából a ciprusi nyaralásunkra. Még vidám kis pomponokat is biggyesztettem az aljára, hogy ne csak nőnek, feleségnek érezzem magam, hanem kislánynak is, ahogy a talpam belefúródik a meleg páfoszi homokba.
Feltámad a szél. Egy lehajló nyírfaág megcsiklandozza a hajamat. Ezt a fát már mi ültettük, amikor ideköltöztünk. Igazi hűvös márciusi nap volt, vendégmarasztaló sárral, de végtelenül boldogan feszítettem az új, pöttyös gumicsizmámban. Erősnek, tettrekésznek és hálásnak éreztem magam. Körülöttem volt minden, amiről álmodtam: család, kertes ház, kutya és az éledő természet. Bár családfámban maga Beatrix királyné is helyet kapott, karöltve egy neves szlovák költővel, azért a vidéki emberek vére is csörgedezik ereimben jócskán. Nem én vagyok az első, aki örömmel túrja a földet, halmozza a trágyát. Tudom, ez az életforma most reneszánszát éli, de én igazán keveset adok a divatra. Ha adnék, most a legújabb Zara kollekcióban üldögélnék itt, nem a virágos ruhámban, amit magam varrtam a Burdából a ciprusi nyaralásra. Még vidám kis pomponok is vannak az alján, amelyek egyáltalán nem illenek a koromhoz, de engem boldoggá tesznek.
Behunyt szemű álmodozásomat a hűséges kutyánk zavarja meg. Felugrik mellém és busa fejét az ölembe hajtja. Emlékszem, egészen kislány voltam, amikor már eltökélten tudtam, hogy egyszer lesz egy ilyen kutyám. Bolondultam ezért a fajtáért. Izmos, robosztus test, puha szőr, hűséges tekintet. Mindig is egy ilyen dögönyözni való nagy macit szerettem volna. Isten adott mellém egy másik nagy macit is, aki már a részem. Csont vagyok a csontjából, hús a húsából. Tényleg megvan mindenem, amiről csak álmodtam. Néha talán kicsit túlságosan törtető vagyok és akaratos, ráadásul megvan mindenről a véleményem. De közben gyáva is vagyok, mint a nyúl. A legőszintébb mondataimat nem tudom kimondani azoknak, akiket szeretek.
Mi mindent rejt ez a virágos ruha! A fájdalomtól hasogató és az örömtől cikázó szívemet. A három pici babának a veszteségét és a vágyódás éveinek emlékét is gondosan feldíszítik a pomponok.
Lassan lemegy a nap és én még az egyenes tincsekkel keretezett hosszúkás arcomért is hálás vagyok.
Kép: pixabay
