Huszonheten ültünk a teremben a szőnyegre kuporodva. Középen ültem én és körülöttem kucorgott több, mint két tucat kisiskolás. Épp az adventi kalendáriumból előhúzott rövid mese volt a kezemben. Csillogó szemekkel hallgatták a történetet egy apró gyermekről, aki télen született, mostoha körülmények között.
Visszatérő, megható pillanata volt az adventi reggeleknek ez a jelenet, amikor a gyerekek körém sereglettek és egytől egyig csendben hallgatták az aznapi mesét vagy verset. Hol egy ismert téli gyerekvers, hol egy északi nép meséje, máskor pedig szinte már biblikus történet került elő a naptárból. Az egyik édesanya hozta a különleges kalendáriumot, hogy a gyerekek számára még iskoláskorban is legyen egy kis varázslat, valami, ami nem múlhat el attól, mert valaki elkezdi az iskolát. A csoda várása, az adventi készület, az angyalok és a kis Jézus nemcsak az óvodás években fontos, halálunkig az kellene, hogy legyen.
Ott, azon a decemberi napon ránk telepedett az adventi misztérium csendje és a gyerekek arra a néhány percre levetkőzték az iskolás énjüket. Újra kisgyermekek voltak, akik őszintén várták és meglátták a csodát. A lelkükben ott voltak az angyalok, a szemeik előtt pedig megelevenedett a betlehem. Bár a mese nem kétezer éve játszódott, és a kisbaba nem a betlehemi jászolban töltötte az első éjszakáját, a gyerekeket szemmel láthatóan meghatotta a történet. Átérezték a történet szomorúságát és a feloldásban is az örömet.
Az egyik kislány, aki szinte a lábamhoz simulva hallgatta a történetet, merengő tekintettel és a felismerés örömével kiáltott fel: „A Kisjézus!” Mosolyogni támadt kedvem az őszinte öröm láttán. Ez a kislány még egészen valóságosan őrizte a szívében a karácsonyi csodát. Már akkor tudtam, hogy erre a jelenetre évekkel később is emlékezni fogok, és erre fogok gondolni, ha szem elől vesztem a lényeget, a CSODÁT.
