Polett meglepődött a férfi műveltségén, de aznap nem ez volt az utolsó, ami ámulatba ejtette. Benett ugyanis nagyon jó meglátásokkal és izgalmas kérdésekkel rukkolt elő valahányszor unalmassá kezdett válni a beszélgetés. Szemmel láthatólag jól ismerte a romantikus regények világát is és ezért egy percig sem szégyenkezett. Üdítő változatosság volt Polett baráti körét tekintve.
A legnagyobb meglepetés az alkalom végén érte Polettet, amikor a férfi megkérdezte, hogy elkísérheti-e egy darabon. Mivel a nő szinte csak megfigyelő volt az aznapi beszélgetésben, fogalma sem volt, mivel érdemelte ki Benett érdeklődését, de nem bánta és örömmel mondott igent.
Az őszből lassan tél lett, majd eljött a tavasz. A könyvklubok változatlanul izgalmasok voltak és Benett is állandó tag lett. Az alkalmak végén rendszeresen elkísérte Polettet egy darabig. Beszélgetésük többnyire a regényekre, írókra, szereplőkre vagy az esetleges filmadaptációkra korlátozódtak, mégis egyre jobban megismerték egymást. Küszöbön volt a nyári szünet, amikor Polettbe belehasított egy sürgető érzés: talán Benett az utolsó esélye, akit az élet felkínál neki.
Úgy tűnt a férfi szívesen tölt vele időt, de soha nem beszélgettek személyes dolgokról. Még talán annyit sem tudtak egymásról, hogy a kutyákat vagy a macskákat kedvelik jobban. Polett-től pedig semmi sem állt távolabb, mint holmi kislányos mesterkedéssel magába bolondítani a férfit. Annyit tudott, hogy Benett agglegény, de fogalma sem volt, miért nem nősült meg, ő pedig végtelenül diszkrét volt és erre kifejezetten büszke is volt. Azt akarta, hogy önmagáért szeresse őt egy férfi és ne a mesterkedései miatt. Őszinteséget várt, így ő is az akart lenni. Így lemondóan gondolt a gyomrában lévő dinnyeméretű görcsre, ami mintha az utóbbi időben egyre kisebb lett volna.
A szünet előtti utolsó alkalommal Benett ismét felajánlotta, hogy elkíséri a nőt egy darabig. Most azonban a Városmajoron áthaladva, a szokásuktól eltérve, arra kérte Polettet, hogy ha nincs más dolga, menjen fel vele a Normafára a fogaskerekűvel. A nő örömmel beleegyezett mivel sem programja, sem tervei nem voltak aznap estére. Út közben többnyire csak hallgatták a fogaskerekek kattogását és mindketten a gondolataikba burkolóztak. Polett a váratlan meghíváson gondolkodott. Soha nem tértek el a szokásos útvonaltól és a férfi még egy teára sem hívta meg az elmúlt nyolc hónap alatt. Benett kényszeredetten nézett ki az ablakon, de az arca semmit nem árult el. Ugyanolyan kedves és nyugodt volt minden vonása, mint máskor, egyedül a némasága volt szokatlan, de Polettet ez most nem zavarta.
Normafánál Benett keresett egy félreeső kilátópontot, ahol nem tolongott ezer turista. Néhány percig csak állt és a távolba révedt, majd lassan, de határozottan Polett felé fordult. Városmajor óta most nézett először a nő arcára, melyre kiült a türelmes, de élénk kíváncsiság. Ez megmosolyogtatta, éppen úgy, ahogy első találkozásukkor mosolygott a nevük hasonlóságán. Megköszörülte a torkát, majd belekezdett a mondandójába. Polett úgy érezte, a férfi már elpróbálta ezt párszor, mégis olyan esetlennek tűnt. Sosem látta még ilyennek.
-Polett, talán a világ legnagyobb bolondja lesz belőlem pár perc múlva, de nem halogathatom tovább a mondanivalómat. – A nő szíve egyetlen pillanat alatt duplázta meg az ütemes tamtadammot. – Tudom jól, hogy szinte egyáltalán nem tudunk egymásról semmi személyes tényt, de úgy érzem, az elmúlt hónapokban ennél sokkal többet ismertünk meg egymásból. Én a lelkemet osztottam meg veled a regényeken keresztül, és úgy érzem, ezt te is a lelkeddel viszonoztad. – Itt lesütötte kissé a szemét, mintha megerősítésre várt volna, de Polett sokkal jobban el volt foglalva dobogó szívével és a saját érzelmeivel, semhogy válaszolni tudott volna. – Azért hívtalak el ide a város fölé, hogy megkérdezzem… – nem tudta végig mondani a mondatot egy szuszra.
A pillanatnyi csendben Polett fürkésző tekintettel nézett a férfi arcára. Különös volt, amit látott. A mindig magabiztos, a romantikus regényekben is jártas negyvenéves férfi most először kereste a szavakat, hogy a saját érzéseiről beszéljen. A nő ebben a pillanatban döbbent rá, hogy igent fog mondani. Ott volt a kérdés a szívében és tudta, hogy megékezett, és érezte, hogy abban a percben eltűnt a görcs a gyomrából.
A férfi ismét nekifogott a mondatnak:
-Azt szeretném tudni, hogy remélhetem-e, hogy a szívedet is nekem add?
Polett ezerszer elképzelte már, hogyan fog igent mondani, ha egyszer eljön ez a pillanat. Hogyan fog nevetni, esetleg sírni örömében. Méltó módon akarta kimondani az igent, de ebben a percben nem bírt megszólalni sem. Helyette odalépett a férfihoz és átölelte. Homlokát a férfi mellkasához szorította, és küldött egy néma hálaadást Istennek: köszönöm.
