Ágnes rengeteg álmatlan éjszakán volt túl. Kétségek gyötörték a jövőjét illetően. Megvoltak az álmai, ahogy minden fiatal nőnek, de akárhányszor szeretett volna tenni értük valamit, mintha minden kicsúszott volna a keze közül. Aztán egyszercsak minden összejött. Összeállt a kép és szinte magától teljesült minden álma, sőt még annál is több.
Ágnes hosszas keresés után megtalálta álmai otthonát. Nem volt hatalmas, de takaros és közel a természethet. Egy kicsi zsákfalu egyik félreeső utcájában álldogált a házikó szinte csak rá várva. A nő határtalanul boldog volt, amikor rátalált. Egyszerűen minden benne volt, amiről álmodott: pici tornác, napfényes nappali, erdőre néző hálószoba. Még a scempe színe is pont olyan volt, amilyet mindig is eltervezett. Egy szép szeptemberi napon be is költözött.
Még csak néhány napja lakott ott, amikor a szomszédok elkezdtek a háza előtt sétálgatni, kukucskálni. Ágnes eleinte mosolygott rajtuk, hogy milyen ügyetlenül próbálják kerülni a feltűnést. Néhány nap múlva azonban már bosszankodott rajtuk kicsit, így megemberelte magát és kiment megismerkedni a szomszédaival. Alig beszélgetett velük, máris mindenki a maga stílusában, de hangot adott az értetlenségnek, ugyanis nem tudták megérteni, hogy egy fiatal lány miért költözik vidékre. De ha már falun akar élni, miért pont ebben, ahol nem történik semmi, rossz a polgármester, zajosak az autók, nincsenek programok és még a havat sem lapátolja el senki télen az utakról. Minél tovább hallgatta őket a nő, egyre kevésbé értette, miért élnek még ott ezek az emberek, ha ennyire szörnyű. Egyszer meg is kérdezte, de Terike néni lehurrogta, mondván ő már idős és megszokta a dolgokat ilyennek.
Ágnes egész este a hallottakon gondolkodott. Nem értette a helyieket. “Ha annyira rossz, miért laknak itt? Ha mégsem olyan rossz és meg lehet szokni, akkor miért panaszkodnak annyit? Vagy ha nem jól mennek a dolgok, de el sem szeretnének menni, akkor miért nem tesznek valamit a változásért?” Ráadásul mind azt hitték, hogy más falvakban jobb a heyzet, de Ágnes tudta, hogy mindenhol pontosan ugyanaz van, még a városokban is. Vannak rossz vezetők és jók, lehet találni hasznos és jól működő dolgokat, de vannak értelmetlen furcsaságok is. Egy dolgot nagyon komyolan elhatározott a lány: az ő örömét nem vehetik el. Ő nem lesz olyan 10-20 év múlva, mint a helyiek, és akkor is hálás lesz a jó dolgokért.
Örülni fog az erdőnek, ami szinte az ajtajából nyílik. Hálás lesz a napfelkeltékért, amit a nappaliból láthat és a napnyugtákért is, amit a hálószobájából tud megcsodálni. Örülni fog a lágy szélnek, ami simogatja az arcát, amikor a szántóföld mellett sétál miközben elsuhan fölötte egy hatalmas vadászmadár árnyéka. Felnevet, amikor meglát hintázni egy kis cincért a harangcirágon, vagy látja elvonulni a fűben a süncsaládot. Megelégedéssel fogja eltölteni, hogy egész télen nála lakmároznak a madarak, mert nyáron gondosan leszüretelte a kertjében termett napraforgót. Ezek voltak azok az apróságok, amelyek Ágnest az első pillanattól kezdve feltöltötték és nem szeretett volna annyira belefásulni az életébe, hogy többé már ne vegye észre ezeket. Nem akarta, hogy ezeket az örömöket elvegye tőle az idő és a hétköznapok szürkesége.
Ágnes elővette egy jegyzetfüzetet és felírta a címoldalra: “Én életem, én örömöm”. Onnantól kezdve minden nap eleírta az összes apróságot, amiért csak hálát tudott adni, ami megnevettette és örömmel töltötte el.
