Novellák

Az elvarázsolt királyfi

Az utcánkban van egy elvarázsolt kert. Onnan tudom, hogy el van varázsolva, mert egy elvarázsolt kutya él benne. Hatalmas fekete bozontos, de amolyan szelíd bárány. Látszik a tekintetén, hogy valamilyen varázs van rajta.

A kert is csudaszép, soha nem jár benne senki. Gyönyörű leanderek és rózsák mindenhol. A kerítés mellett egy tavacska, partján pedig egy rusztikus minimalom. Persze az is mozdulatlan, mint a kutyán kívül minden. A sövény mellett padok álldogálnak, de senki nem ül rajtuk soha. Talán éjjel, amikor mindenki alszik, akkor megtörik a varázs és a kutya ismét emberi alakot ölt. Olyankor sétál a puha pázsiton, megcsodálja a képmását a tó tükrében, majd a holdat nézve üldögél kicsit a padon. Arra gondol, hogy bárcsak jönne a királylány és megcsókolná, hogy végre ne legyen olyan magányos és főként ne legyen többé kutya.

Szeretett az elvarázsolt királyfi kutya lenni, mert barátságos szeme volt és nem féltek tőle a bámészkodó turisták, de azért kutyának lenni mégsem az igazi, ha ember is lehet valaki. Kutyaként sok cirógatást kaphat az ember fia, de férfiként szerelmes ölelésben merülhet el. Nem ugyanaz. Kutyaként kiváló ételek jutnak a tálba, de emberként társaságban lehet étkezni. Nem ugyanaz.

Ezeken szokott merengeni éjjel az elvarázsolt kutya az elvarázsolt kertben. Látni szoktam a tekintetén, ahogy ül a tornácon, amikor elhaladok a kert előtt minden reggel. Vágyakozva figyel, hátha megállok, mert én vagyok a királylány, aki érte jött. De nem én vagyok az, még várnia kell. Én már megtaláltam az elvarázsolt hercegem. Vagy talán én voltam az elvarázsolt királylány, akit felébresztett a hős királyfi?