Egy héttel később, amikor Vilmos az öltözőben készült a verseny első küzdelmére, a nyújtás után még utoljára meg akarta érinteni a medált, amit az edzőtáskája belső zsebében hordott. A medál azonban nem volt ott.
Vilmos kétségbeesetten hajigálta szét a felszerelését. Mindent tűvé tett, de nem találta a medált. A stadionban már bemondták a nevét, de ő még mindig csak kutakodott egyre kétségbeesettebben. Harmadszor szólították, amikor végre meghallotta a nevét és rádöbbent, hogy elkésett. Anélkül vesztett, hogy küzdött volna. Megértette, hogy csúnyán kihasználták, átverték és egyszerűen csak el akarták venni az erejét. Delila szép volt, vonzó és okos. Talán nem kizárólag érdekből volt vele, de egészen biztos, hogy nem a véletlen hozta vele össze. A férfi úgy érezte anyaszült meztelen. Elárulta a titkát és most ott ült saját tehetetlen dühétől gúzsba kötve az öltözőben. Meg sem próbált küzdeni. Vége volt a nagy legendának. Vége volt az „Vilmos-érának”.
***
Egy évvel később az egész birkózóvilág meglepetésére Vilmos ismét harcba szállt. Már nem volt szüksége a medálra. Rájött, hogy nem a medálban volt az ereje, hanem a hitben, amit a nagyapja mondott neki kisgyermekkorától kezdve. Megértette, hogy a nagyapja emléke csak egy eszköz volt, de az igazi motivációt az a hit adta, amelynek a példájával a papa előtte járt. Egy évvel később, amikor már mindenki elfelejtette Vilmost, leírták és nem s foglalkoztak vele, váratlanul ismét harcba szállt. Senki ne tudott időben eszmélni, a férfi ismét a dobogó tetején állt. Megkezdődött az „új Sámson korszak”.
A második borító alatti történet: Bírák könyve 13-16. fejezetek
