Hetek teltek el, verseny versenyt követett. Vilmos továbbra is szárnyalt és a kapcsolatuk is visszarázódott a régi vágányra. A férfi rajongásig szerette Delilát, a nő pedig mély és őszinte odaadással és érdeklődéssel viseltetett iránta.
A nyár utolsó versenye közeledett, amikor esti romantikus programként a Rockyt nézték Vilmosnál. A film után Delila elgondolkodva, szinte csak magának jegyezte meg:
– Te is ilyen legenda leszel, Vilmos. Bár tudnám téged mi hajt, mitől tudsz a legjobb lenni!
– Ha rád gondolok kétszer olyan erősnek érzem magam, Delila. Te vagy az én doppingszerem – mondta nevetve Vilmos.
– Igen, talán. Az utóbbi időben lehet – mosolygott megengedően a nő. – De előttem mi volt a motivációd? Mitől voltál legyőzhetetlen?
„Megint témánál vagyunk. Miért érdekli ennyire a győzelmeim titka? Talán mégis volt köze a botrányokhoz? Talán mégis csak érdekből van velem?” A pillanat tört része alatt futott át Vilmoson a gondolat. Aztán belenézett a nő gyönyörű, kedves tekintetébe és nem tudta elhinni, hogy az előbb még gyanúsította őt bármivel.
– Van egy kis medálom, amit még a nagyapámtól kaptam kicsiként. Ő mélyen vallásos ember volt és kiskoromtól hitt bennem. Őrá szoktam gondolni, ő szokott inspirálni.
– Oh, ez nagyon romantikus. Nagyon jó emberlehetett a nagyapád, ha ennyire motiválni tud!
– Igen, az volt. Meg volt róla győződve, hogy én leszek a legjobb, csak hinnem kell.
– Így lett – jelentette ki határozottan Delila.
Egy héttel később, amikor Vilmos az öltözőben készült a verseny első küzdelmére, a nyújtás után még utoljára meg akarta érinteni a medált, amit az edzőtáskája belső zsebében hordott. A medál azonban nem volt ott.
