Egy pillanatra megszólalt benne a vészharang, ami arra figyelmeztette, hogy az eddigi nők csak érdekből voltak vele és ő pont most döntötte el, hogy a versenyekre koncentrál. Ezt a gondolatot azonban hamar elhessegette a nő lezser csuklómozdulata, amellyel kezet nyújtott neki.
– Delila vagyok.
– Vilmos.
– Sokkal erősebbnek látszik, mint a tévében – nevetett a nő. Vilmos pedig zavartan mosolygott vissza és lázasan gondolkodott valamilyen frappáns válaszon. A nőnek feltűnt, hogy zavarba hozta beszélgetőtársát és lazább, kevésbé kihívó testhelyzetet vett fel. Nem babrálta tovább gyönyörű sötét haját, helyette könnyeden koccintásra emelte a poharát.
– Magára iszom, Vilmos! Legyen szerencséje a következő versenyen is.
– Nem hiszek a szerencsében, de köszönöm.
– Pedig a szerencse kegyeltje. Ennyire jó senki nem lehet, mint maga, ha nem Fortuna kedvence.
– Tegeződhetnénk? Tudom, ezt önnek kellene felajánlania, de engem csak a riporterek szoktak magázni, de azok sem a bárokban.
Delila felkacagott és bólintott, hogy ő sem bánja a tegeződést. Vilmos ettől kissé megkönnyebbült és bátrabban folytatta a beszélgetést. Delilát nagyon érdekelte minden fortély, kihívás és küzdelem, ami a birkózással jár. Vilmos nem is győzött álmélkodni, hogy mennyire más, mint a többi nő, akivel eddig dolga volt. Végre egy nő, aki csinos, értelmes és nemcsak egy trófeát lát benne.
Mire a bár bezárt, Vilmos teljesen felszabadult, nyoma sem volt a korábbi feszengésnek. Hol meghitten, hol kissé felszínesebben, de hatalmas érdeklődéssel beszélgettek. Delila is levetkőzte a direkt csábító gesztusait és csak úgy, természetesen adta magát, amit a férfi egyre vonzóbbnak talált. Végül fel is ajánlotta, hogy hazaviszi Delilát. Szinte hajnalodott, mire ő is hazaért és kimerülten bezuhant az ágyába. Reggel teljesen ki volt facsarva, alig bírt kikelni az ágyból, de mégis könnyűnek érzett minden erőfeszítést, hiszen egy csodás éjjel emlékét őrizte a szívében. Úgy érezte, ha kell, egy oroszlánt is széttépne ezért a tökéletes nőért.
