Egymást érték a versenyek a nyáron és Vilmos sorra szerezte meg a dobogós helyeket. A vitrinjében már nem volt sok hely, így a régi érmeket és kupákat be is dobozolta a takarítónője javaslatára. Régen súlyemeléssel próbálkozott, de azt túl statikusnak találta. Jó volt erőpróbának, de vágyott a dinamikára, így lett birkózó.
Ahogy ívelt Vilmos pályája felfelé, úgy kezdték körül rajongani a nők is. Eleinte fel sem tűnt neki, hogy ez a kettő összefüggésben van. Szeretett volna barátnőt, egy társat, akivel osztozhat a küzdelmeiben és a dicsőségben is, de hamar rá kellett jönnie, hogy ezek a nők csak a dicsőségben szeretnének osztozkodni. Ekkor ismét az edzésekbe temetkezett, pedig jó kiállású, izmos, eszes és vidám férfi volt. Egyedüli szépséghibája a karfiolfül volt, amit a birkózások során szerzett.
Ezen a bizonyos nyáron már nem is nagyon gondolt arra, hogy rátalál a szerelem. Inkább az edzésekkel és a versenyekkel foglalkozott. Június végén az egyik edzőverseny után betért a szomszéd város egyik bárjába. Egykedvűen kortyolta a sörét, miközben a focit nézte a tévében. Fel sem fogta, amit látott, inkább befelé mozizott és gondolkodott a napján. Arra eszmélt, hogy egy nő ült le a szomszéd bárszékre. Hosszú barna haját kihívóan vetette hátra és feltűnően végig mérte a férfit. Vilmosnak azonnal sebességet váltott a pulzusa. Majdnem a sörét is félrenyelte.
– Maga az a híres birkózó? – kérdezte a nő. Vilmos azonnal tudta, hogy ez nem kérdés, hiszen a nő pontosan tudja ki ő, csak valahogyan szóba akart vele elegyedni. Egy pillanatra megszólalt benne a vészharang, ami arra figyelmeztette, hogy az eddigi nők csak érdekből voltak vele és ő pont most döntötte el, hogy a versenyekre koncentrál. Ezt a gondolatot azonban hamar elhessegette a nő lezser csuklómozdulata, amellyel kezet nyújtott neki.
– Delila vagyok.
