Az utcánkban van egy vendéglő, a kertjében pedig egy Buddha szobor. Az út túloldalán, éppen a szobor mögött – micsoda véletlen! – egy kereszt áll. Az egészen egyszerű korpuszos kereszt a saroktelek kertjéből kihasított apró földdarabon magaslik. Épp Buddha mögött.
Buddha csak üldögél békességben és nézegeti a köldökét, ahogy szokta. Mondjuk, én is békességben és nyugalomban üldögélnék, ha a Megváltó épp a hátam mögött tárná szét a karját. Így könnyű. Persze, ha jobban belegondolok, mögöttem is ott ál Krisztus és kitárja a karját. Tehát én is nyugodt vagyok. Még mindig látszik a kezén a szegek nyoma. Ez már örökre így marad, hogy a Menny kapujában, ha bárkinek szemernyi kétsége is támadna, hogy Jézus valóban meghalt érte, akkor láthassa, ahogy Tamás apostol.
Minden esetre van abban valami abszurd, hogy az út egyik oldalán, ahol üldögélnek, eszegetnek az emberek, ott ücsörög Buddha is. A túloldalt, ahol pedig senki egy percre sem áll meg, ott van Krisztus a kereszten a megváltás pillanatában. Ő is mozdulatlan, nem megy sehova. Mégis a legnagyobb dolog történik éppen. Nem csinálja senki, de történik. A megváltás. Két mozdulatlan személy, akit fél világ tisztel. Az egyik épp megvált minket és örök életet ad, a másik pedig végtelen türelemmel ücsörög. Talán ő is várja a megváltást?
