Tehetetlenül állt a szobája közepén és úgy érezte, forog vele a világ. Két dologban biztos volt. Ő már többé nincs biztonságban ebben a városban, de azt is tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor a férfiaknak inni adott.
Egész nap vésztjósló csend volt a városban. Csak a legszükségesebb dolgokat intézték el az emberek, de azon kívül nem mutatkoztak. Nem volt több atrocitás Ráháb ellen sem. Nappal senki nem jött oda a háza elé, hogy gyalázkodjon, de ebben nem volt semmi megnyugtató. Egyre csak sűrűsödött a levegő a felgyülemlő feszültségtől és félelemtől. A nő érezte szavak és események nélkül is, hogy baj készülődik. Tudta, hogy az emberek telefonon értekeznek egymással, hogy ne kelljen kimozdulniuk.
Ahogy elkezdett lemenni a Nap, Ráháb egyre izgatottabb lett. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, már nincs messze a végkifejlet. Valami hamarosan történni fog és az nem lesz jó. Gyanús volt az is, hogy a házban, amiben élet aznap semmilyen mozgolódást nem hallott. Mintha mindenki elment volna otthonról. Tehetetlenségét leplezendő elkezdett pakolászni. Észre sem vette, de keze tudta mit csinál és elkezdte összepakolni a legszükségesebb dolgokat, ha esetleg kilakoltatnák a lakásából. Egy kis hátizsáknyi holmit pakolt össze. Annál több hasznos és szükséges dolgot egész egyszerűen nem talált az otthonában. Végül leült az asztalhoz a konyhában és az előző éjszakai beszélgetésen merengett. Jó volt felidézni a reménykeltő szavakat.
Merengését halk kopogás zavarta meg. Furcsa módon az ablak felől jött, ami lehetetlen volt, hiszen öt méter magasan volt a lakása. Odanézett és egy mosolygós arc nézett be, miközben sürgetőleg integetett. A nő azonnal felismerte a két idegen egyikét. Kitárta az ablakot.
– Jöjjön gyorsan. Egész nap figyeltük a várost és főleg a házát az erdő széléről. Az emberek gyülekeznek a szomszéd utca végén, hogy felgyújtsák a házat.
Hát ezért nem volt senki a házban! Ráháb egy perce megszédült, de a férfi már bent is volt a lakásban. Mintha tudta volna, mi célt szolgál a kis táska az asztalon, felkapta a vállára és megragadta a nő kezét.
– Gyerünk. Másszon ki! Lent várja a tásram.
Ráháb magához tért. A tőle telhető leggyorsabban kimászott az ablakon és elindult lefelé a falnak támasztott létrán. Alig ért le, a férfi már szintén ott ált mellette és az erdő felé intett. Mindhárman futottak, ahogy bírtak. Csak a fákat elérve néztek vissza. A nő sok mindenre fel volt készülve, de arra nem, amit látott. A ház, amiben élete nagy részét töltötte, ahol 20 perce még izgatottan merengett a konyhaasztalnál, lángokban ált. Alapos munkát végezhettek, talán benzinnel is leöntöttek mindent, mert ilyen gyorsan másként nem lobbanhatott volna be a ház.
Ráháb sírva rogyott össze. Elmúlt az adrenalin hatása és hirtelen rádöbbent, hogy hontalan. Annyi maradt összesen a múltjából, amit valami csoda folytán összepakolt a táskába. A férfiak megérezték, hogy ez fontos pillanat a nő életében és kicsit hátrébb húzódtak, hogy egyedül lehessen. Fél órát ült hangtalanul sírva és figyelve a házat, ami addigra menthetetlen volt. Akkor azonban távoli kiabálást, üvöltözést hallott rémült sikolyokkal. A tűz tovább terjedt a szomszéd házakra, és amikor megpróbálták megfékezni rádöbbentek, hogy nincs a kútban víz.
A két férfi előrébb lépett és szólt Ráhábnak, hogy indulni kellene.
– Hová mehetnék? Már nincs otthonom.
– Jöjjön velünk! Mi szívesen látjuk a karavánban.
***
Ráháb örömmel csatlakozott a kis közösséghez. Felhagyott a foglalkozásával és férjet talált magának a vándorok között. Ott senkit nem érdekelt a múltja és annak bűnei. Szeretettel, ítélkezés nélkül néztek rá. Ráháb idős korában halt meg, fia pedig híres, jószívű földműves lett azon a vidéken, ahol a közösség végül letelepedett.
A második borító alatti történet: Józsué könyve 2. fejezet
