– Igen, csak egy kis friss vízre lenne szükségünk, hogy a családjainknak legyen mit innia. Sajnos, későn értünk ide és már senkit nem találtunk, csengetni meg nem mertünk. Reméltük, hogy a kútban találunk egy kis vizet.
– Jöjjenek, nálam megtölthetik a kulacsaikat.
A férfiak hálálkodva követték a házhoz. A lépcsőházban Ráháb intett, hogy igyekezzenek csendben lépkedni, nehogy felébresszenek valakit. Lakásába belépve hirtelen szégyenérzet futott át Ráhábon. Maga sem értette miért, hiszen rendszeresen jártak nála férfiak, de most valahogy olyan más volt a dolog. Az idegenek rá voltak szorulva, ahogy általában a többi férfi, aki felkereste őt, de nekik egészen másra volt szükségük. Egy kis életető vízre. Hirtelen olyan nevetségesnek tűnt a szoba dekorációja, a plüssök és a baldachinok. A vörösre festett falról szinte ordított Ráháb foglalkozása, és ő most először szégyellte ezt.
Az idegenek nem szóltak semmit. Várták, hogy a nő megmutassa, hol vehetnek vizet. Igyekeztek diszkrétek lenni és nem körülnézni látványosan. Néhány pillanat múlva a nő magához tért és megmutatta a konyhai csapot. Az egyik férfi azonnal nekilátott a kezében lévő kulacs megtöltésének, a másik pedig sorra kipakolta a táskákból az üres üvegeket az asztalra. A nő úgy érezte jobb lenne beszélgetni kicsit, hogy ne legyen olyan kínos a csend.
– Honnan jöttek?
– A szomszéd országból. Odahaza nem tudtunk megélni és úgy gondoltuk útra kelünk a családjainkkal.
– Mi a foglalkozásuk?
– Egyszerű mezőgazdászok vagyunk, de a hitünk miatt sehol nem akartak minket alkalmazni. Azt hallottuk, ebben az országban elfogadóbbak az emberek.
– De nem ebben a városban – morogta Ráháb félhangosan.
– Többnyire kedvesen fogadnak minket, de a letelepedést eddig sehol nem vették jónéven.
– Nem kertelek, itt sem fogják magukat szívesen látni. A kutat még sosem zárták el, mert sok a tűzeset a városban, de ma mégis jobban féltek maguktól, mint a tűztől.
– De hát mit tettünk? Azt már megszoktuk, hogy a hitünkért üldöznek vagy legalábbis megvetnek bennünket, de itt erről eddig szó sem volt.
– Miért, miben hisznek, ami annyira zavarja az embereket?
– Istenben, az egyetlen igaziban.
Ráhábban megmozdult valami. Csak egy kósza érzés volt, de ez arra sarkallta, hogy tovább kérdezősködjön. Talán ezek az emberek tudnak válaszolni majd a kérdéseire, amelyek a Biblia kapcsán felmerültek benne. Ebben a városban nem sokan foglalkoztak a Bibliával és vele még kevésbé, így nem tudta, honnan érdeklődhetne.
– Arra az Istenre gondolnak, aki a Bibliában van?
– Igen.
– Akkor tényleg nem lehetnek túl népszerűek. Itt mindenkinek van egy jó Bibliája könyvespolca tetején, de senki nem olvassa. Sőt, sokan azt gondolják, hogy már nagyon elavult. Bár, azt nem hinném, hogy ezért üldöznék is magukat.
– Sok helyen látjuk ezt. Mindenki büszke rá, hogy van Bibliája, hogy ünnepli a húsvétot meg a karácsonyt, de az Isten már nem érdekli őket.
– Volna néhány kérdésem Istennel kapcsolatban.
