Mikor néhány nappal később az esti órákban két férfi jelent meg a város határában, mindenki azonnal behúzódott a házába, munkahelyére, ami éppen közelebb volt. Körbe telefonálták egymást a családok, hogy a hírt továbbítsák. Néhány forróbb fejű férfi még ellenséges, fenyegető üzeneteket is kiírt az ajtaja elé. A függönyök takarásából pedig szinte minden házban kukucskált valaki, hogy lássák, mit tesz a két idegen.
A napnyugta vetett véget a város leskelődésének. Ahogy besötétedett, már inkább a saját dolgaikkal foglalkoztak az emberek, de közben nem tudtak nem gondolni a rendkívüli eseményekre. Azt találgatták a nők, hogy vajon betörésre is lehet-e számítani, a férfiak pedig átvizsgálták a zárakat, reteszeket. A feszültség egyre nőtt és bár a város lakói nem beszéltek már egymással a kései órákban, valahogy mindenki arra jutott, hogy a két idegent el kellene kapni és móresre tanítani.
Egyedül Ráháb nem zárkózott be, egyedül őt nem értesítette senki, de sejtette, hogy valami történt, mert az aznapi vendégei mind elmaradtak. Nem bánta különösebben a szabad estét. Szokásához híven elővett egy könyvet és a mirelit pizzájával a tetőablak párkányára kuporodott. Szerette nézni a csendes várost és merengeni. Fel-felnézett a könyvéből, hogy harapjon egy nagyot a pizzából. Egyik alkalommal mozgolódásra lett figyelmes. Mintha valakik jártak volna az utcán késő éjjel. Jobban szemügyre vette a dolgot és két furcsa köpenyes férfit látott, akik a házzal szemközt lévő közkútból próbáltak vizet venni.
– Biztos a karavánból valók – futott át Ráháb agyán a gondolat. Kíváncsi lett. Annál is inkább, mert akárhogy igyekezett a két férfi, nem tudtak vizet engedni a kútból. – Furcsa – gondolta a nő – még sosem fogyott ki a víz a közkútból.
Rögtön ezután újabb gondolat jutott eszébe.
– Talán a városiak elzárták a vizet? Inkább kockáztatják, hogy egy váratlan tűzesetben, ami errefelé nem is ritka, leégjenek a házak, mert nem lehet vizet venni a kútból? Inkább égjen a város, minthogy vízhez jusson egy vándorló kis közösség, akikről még igazából semmi konkrétat nem tudott senki?
A nőt mérhetetlenül felbosszantotta a gondolat. Vékony hálóingjében és puha köntösében leosont a lépcsőházban és kiment az utcára. Furcsa érzése támadt, de ez nem a félelem volt, vagyis nem a sajátja. Inkább mintha a város félelmét érezte volna meg hirtelen. Határozott léptekkel odament a két idegenhez.
– Vizet szeretnének? – tette fel a nyilvánvaló kérdést.
– Igen, csak egy kis friss vízre lenne szükségünk, hogy a családjainknak legyen mit innia. Sajnos, későn értünk ide és már senkit nem találtunk, csengetni meg nem mertünk. Reméltük, hogy a kútban találunk egy kis vizet.
– Jöjjenek, nálam megtölthetik a kulacsaikat.
