Minden szempontból tökéletesnek tűnt ez a nap. Nem volt semmi vibrálás, semmi villámcsapás, csak otthonosság, amire már nagyon rég vágytak mindketten. Nem búcsúzkodtak hosszan, hiszen másnap ismét együtt tervezték sétáltatni a kutyáikat.
Az együtt töltött vasárnap után azonban egyikük sem találta a hangját a sétákon. Visszatértek a jól bevált semleges és felszínes témákhoz, miközben mindkettőjük szívében egyre nyomta egy jóleső érzés. Élvezték egymás társaságát és tudták, hogy az ő korukban már nem érdemes húzni az időt. Ott volt a nyelvük hegyén a kérdés, de nem mondták ki, mert féltek, hogy akkor ez a lehetőség is elillan, ahogy az évek során annyiszor. Végül Hilda törte meg a hallgatást.
– Arnold, én nagyon nehezen találom a szavakat kettőnk kapcsán. Azt hiszem nem nevezhetem szerelemnek, amit érzek, de talán csak azért, mert ahhoz már idősnek érzem magam. És félek is, hogy ez nem kölcsönös és csak egy újabb barátot találtam benned. Félre ne érts, – lendült bele – azzal sincs bajom, ha csak barátok leszünk, de én már…
– Nem lehet gyerekem – vágott közbe Arnold. Élesen hasított a levegőbe a három szó.
Eljött az a pillanat, amit Arnold az elmúlt tíz évben annyit halogatott minden kezdődő kapcsolatnál. Addig húzta a témát, amíg lehetett. Amikor egy véletlen folytán egy vizsgálat során kiderült, hogy orvosilag szinte esélytelen, hogy gyermeke legyen, elhagyta az akkori barátnője. Utána jött még négy kapcsolat, de mindegyiknek ugyanaz lett a vége. A kedves, okos barátnői, akik még a házasságról sem akartak hallani, a meddőség hallatán azonnal kapituláltak.
Hilda is meghökkent egy pillanatra. Erre a közbevágásra nem számított. „Hát ezért, ezért nincs még felesége.” Ez volt az első, ami eszébe jutott, de rögtön utána magára gondolt. Ő sem fiatal már, kit tudja, talán neki sem lehet gyereke, de számára mindig ott lebegett az örökbefogadás gondolata, így sosem rémítette igazán ez a lehetőség. Érezte, hogy a férfi választ vár, meg kell szólalnia. Egy pillanatra lecsukta a szemét és megsimította Mancs bundáját és nedves orrát. Mire kinyitotta a szemét egy dologban biztos volt. Arnold is szereti őt, különben nem lett volna fontos, hogy elmondja ezt a meglehetősen személyes információt. Ha pedig Arnold is hajlandó lenne vele közös jövőt tervezni, akkor csak egy dolgot mondhat neki.
– Régóta gondolkodom az örökbefogadáson. Belevághatnánk együtt is.
Arnold szívéről hatalmas kő esett le. Félretett minden illendőséget és magához ölelte azt a nőt, akit egy hónapja még nem is ismert, akinek még a kezét sem fogta meg és néhány perce még azt hitte nem lehet közös jövőjük. Már nem számított a divatjamúlt garbó, sem a furcsa kerek szemüveg, amitől a nő legalább 10 évvel idősebbnek tűnt, mint amennyi a valóságban volt. Minden félelme elmúlt a jövőt illetően. Negyven éves múlt, amikor megtalálta azt a gyengéd, elfogadó szeretetet, amire minden embernek szüksége van.
***
Öt évvel később Hilda és Arnold három pórázzal és két kis tenyérrel a kezében sétált a kiserdő felé. Két évet vártak az első örökbefogadott kisfiukra és újabb kettőt a kislányukra. Gyönyörű gesztenyebarna volt mindkettő, és mintha odafent direkt így rendezték volna el, még hasonlítottak is az örökszüleikre.
