Hilda már a negyvenhez közelített és az aranyos labradorján, a kis garzonján és szeretett munkáján kívül nem volt senkije és semmije. Közösségbe járt, csinos volt, bár nem a mai trendek szerint öltözött. Kedves és megértő személyisége vonzotta az új ismeretségeket, mégsem talált magának párt. Valahogy mindenkinek csak barátként kellett. Ő pedig lassan bele is nyugodott ebbe.
Egy este a megszokott időben elvitte sétálni a kutyáját a közeli erdőbe. Jól megfuttatta Mancsot, majd a kertek alatt csendesen elindult hazafelé, amikor egy férfira és az ő két hasonló kutyájára lett figyelmes. Épp az árokból próbáltak kikecmeregni, ahova a kutyák szagot fogva berángatták a férfit. Hilda magában kuncogott a szerencsétlenül kecmergő férfin, majd odaballagott segíteni.
A kedves gesztust megköszönve a férfi Arnold néven mutatkozott be. Megdicsérte Mancs bundáját, majd fülig vörösen elbúcsúzott és elsietett a kutyái után az erdőbe. Hilda nem is tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak másnapig. Akkor ugyanis a szokásos sétáról visszatérve ismét szembetalálkozott a férfival. Most kicsit rendezettebben elmerengve sétálgatott pórázokkal a kezében. Észre sem vette Hildát, aki egy kedves intéssel igyekezett köszönni, amikor elhaladtak egymás mellett. Ez így ment néhány napig. A nő egyre később indult sétálni, hátha egyszer nemcsak szembe mennek egymással, hanem valami banális ürüggyel csatlakozhat is a férfihoz. Hamarosan be is jött a számítása és péntek este egyszerre értek az erdő határához.
– Jó estét! – köszönt Hilda kedvesen. – Régebben nem láttam magát erre sétáltatni, csak mostanában.
– Múlt héten költöztem a környékre – válaszolta Arnold a nőt fürkészve. Neki is feltűnt, hogy Hilda mindig ugyanakkor jár sétálni, amikor ő, de nem merte megszólítani. Tartott tőle, hogy ő is csak lerázná magáról, mint az elmúlt években minden nő. Igaz, kopaszodott és már nem volt a legjobb formában, de nem hitte, hogy az évek ilyen gyorsan el fognak röppenni a feje felett és ő nem nősül meg soha.
– Nagyon szépek a kutyái – terelte Hilda a beszélgetést azonnal olyan témára, ami mindkettőjüknek komfortos lehetett. – Ritkán látok a környéken labradorokat Mancson kívül.
Az este kellemesen telt el. Megfontoltan főleg a kutyás témákra szorítkozva beszélgettek, amíg az ebek bejárták a szokásos útvonalat és megjelöltek minden fát. Egyiküknek sem volt sietős hazaérni. Nem várta őket otthon senki csak a csend. Méregették egymást és gondolatban jegyzeteltek. Hilda megjegyezte Arnold mély, megnyugtató hangját, tartózkodó, de műveltségre utaló udvarias modorát. A férfi a mélabús, de kedves szemekre figyelt fel, és arra az őszinte érdeklődésre, amivel a nő kérdezgette őt. Rögtön utána a divatjamúlt blézert vette észre, amiből kérdés nélkül is sejtette, hogy Hildát nem kényezteti otthon egy férj. A nő éles szeme is kiszúrt néhány apróságot, ami elárulta Arnold agglegénységét. A kopott cipő és a félregombolt ing szinte már nevetséges volt.
Búcsúzáskor megköszönték egymásnak a sétát, majd hazaballagtak. Egyikük sem gondolt többet a gyaloglásba, mint ami volt, másnap mégis ugyanakkor értek oda az erdő szélére. Mindketten észrevették az apró változást egymáson, a betűrt inget és az ünnepi kardigánt, de még egyikük sem mert hinni annak, amit a szemük látott és a szívük megsúgott egy pillanat alatt. Ahhoz már túl sok magányos év telt el.
